pers

Reviews The Place Where We Belong in Budapest

Recensies Holland Tsunami in de Hongaarse pers

http://index.hu/kultur/klassz/hcunami0313
http://www.mtv.hu/videotar/?id=18653
http://www.mtv.hu/videotar/?id=18002
http://www.lowfesztival.hu/index.php?blog_id=62&PHPSESSID=833a2730ebdb4a26ba1dcfa7ad81efdc
http://www.port.hu/pls/me/picture.popup?i_area_id=12&i_object_id=11910&i_media_id=149904

http://nol.hu/cikk/484700/
http://www.origo.hu/programajanlo/20080304-holland-cunami-interaktiv-aldoku-szinhaz-a-keleti-palyaudvaron.html
http://kultura.hu/main.php?folderID=1174&articleID=267280&ctag=articlelist&iid=1
http://kultura.hu/main.php?folderID=952&articleID=267258&ctag=articlelist&iid=1
http://hvg.hu/vilag/20080321_holland_cunami_ardai_petra_keleti.aspx

28 maart 2008 in Hongaars weekblad: Élet és irodalom

Micsoda ország?
Wat is dit voor een land?

……Ezek a színészek nem akarják eladni magukat, a politikai demagógiát nem tetézik színházi demagógiával, véleményük van a világról, és kíváncsiak a miénkre, nem vesznek minket hülyére, felnőttnek és partnernek tekintenek, párbeszédre fognak, önismeretre, öniróniára ösztökélnek, arra, hogy legyünk képesek nevetni magunkon, s elgondolkodni arról, milyenek vagyunk és milyen országban élünk.

…..Deze acteurs willen niet schmieren, willen de politieke demagogie niet nog erger maken met theater demagogie, ze hebben een visie over de wereld en ze zijn benieuwd naar onze mening, ze betuttelen ons niet, ze nemen ons als gelijkwaardige partners, als volwassenen, ze gaan met ons in dialoog, ze moedigen ons aan tot zelfreflectie en zelfironie, zodat we in een staat komen om over onszelf te lachen en na te denken over in hoe we eigenlijk zijn en in watvoor land we leven.

Staatssecretaris BZ over Holland Tsunami

http://www.nederlandineuropa.nl/weblog_item/912

Aus der Vogelperspektive

De eerlijke taal van Petra Ardai

"Space": Passanten als Statisten

Wenn Theater in die Welt einbricht

De zomerse verleiding van zoet kokos-ijs

Anita Twaalfhoven
2005

Podiumkunstendag in Hoorn

Vrij Nederland
Chris Keulemans
2005

‘Op maandag 26 sept. is in Hoorn duidelijk merkbaar hoe groot de kloof is tussen de ambities van theatermakers en de benauwdheid van hun gastheren…’ ‘In Hoorn is het ruimer denken vrijwel uitgebannen, en ik denk niet dat dit alleen de schouwburg- medewerkers zelf valt aan te rekenen. In hun beheerszucht van een kunstvorm die bestaat van het onbeheersbare scheppen lokale en rijksoverheden in de schouwburgen in Nederland een sfeer van angst voor alles behalve het gemiddelde…’

‘ Een paar dagen later zie ik The Place Where We Belong van de kleine theatergroep Space. Petra Ardai noemt zichzelf een positieve migrant: 17 jaar geleden kwam ze voor de liefde naar Nederland. Ze paste zich voortreffelijk aan en leerde van dit land vol verkleinwoordjes houden. Maar sinds 2 november weet ze niet meer of ze hier thuishoort. “In Boedapest voel ik me als een toerist die op een merkwaardige manier alle straten kent. Zo voel ik me nu ook in Nederland.”
Aan willekeurige voorbijgangers stelt ze de vraag die ze eerder nooit hoefde te stellen: “Moet ik blijven of moet ik terug?”

In een ragfijne, uiteindelijk hoopvolle voorstelling weerlegt ze (Petra Ardai) het gesputter van Hoorn. Dit is geen journalistiek en geen moralisme, dit is puur theater. Met een huizenhoog moreel dilemma bovendien. De schouwburg die bereid is zijn vloer voor haar informele sociëteit te ontruimen, verandert vanzelf van stationhal in een stadstheater.’

Gewaagde sprong naar de straat

De Volkskrant
Mirjam van der Linden
23-05-2005

'Blijven natuurlijk.' De voetgangers in de Lange Viestraat in Utrecht twijfelen niet. Als je hier al zeventien jaar woont en je bent zo ingeburgerd als de Hongaarse theatermaakster Petra Ardai – werk, kind en man – is het antwoord op de vraag of ze moet blijven of weggaan simpel. Je laat je toch niet wegjagen door mensen die daar op uit zijn?

In The Place Where We Belong stapt Ardai met microfoon en camera op passanten af om haar ‘inburgeringcrisis’ te bespreken (lees: bespreekbaar maken). Na de moord op Theo van Gogh voelde deze Positieve Migrant de mentaliteit verharden.

Maar haar onrust begon al eerder, met de geboorte van haar dochter. Opeens voelde ze de behoefte om weer Hongaars te spreken, met haar kind, en merkte ze hoe dat in het openbaar leidde tot afstandelijke, infantiele reacties – van de juf op school, maar ook van onbekenden in de groentewinkel. Betutteling? Betrokkenheid zegt haar echtgenoot, theatermaker Luc van Loo, die vindt dat ze alles wat luchtiger moet nemen. Net als het publiek kijkt hij op Ardai neer, door het raam van de derde verdieping van de HKU. Koptelefoons maken haar straatinterviews verstaanbaar, televisieschermen halen haar gefilm naar boven. Op gezette tijden wordt de live-Ardai weggedraaid en horen we haar zachte, rustige stem dagboekachtige teksten over het alledaagse leven met haar kind lezen.

Ardai wordt, althans bij de première, op straat warm bejegend. Door de jongeman met hamburger, door het studentikoze stel en door de twee medeallochtonen. Wat een modelburgers.

De combinatie van film en hoorspel, van documentair en theatraal, van ruw en gepolijst maakt The Place Where We Belong gewaagd, intiem en kwetsbaar en tot een unieke uitsnede van de realiteit.

Emlékezéstechnológiák - Botlatókövek, Emlékm_ a jelennek (akció)
Ellenutópia

Magyar Narancs kultúra
Molnár Szabolcs
2007

"Erinnerungskultur", azaz emlékezéskultúra. Németországban hétköznapivá vált fogalom, hogy tükörfordítása meghonosodik-e a magyar nyelvhasználatban, kérdés. Ardai Petra Emlékm_ a jelennek cím_ munkáját magam az emlékezéskultúrával összefüggésben, s nem színházi produkcióként értelmeztem, miközben e sajátos "performansz-installáció" Heiner Müller Hamletgépéhez kapcsolódik, része a HiB - Hamlet in Budapest. Hamlet in Berlin címet visel_ színházi projektnek.
Az Emlékm_ a jelennek hátborzongatóan szórakoztató "darab", átélhet_ (micsoda paradoxon!) ellenutópia. Sajátosan mossa egybe a jelent a múlttal és egy elképzelt jöv_vel. A közönség egy városnéz_ túrán vesz részt, a Trafó teraszáról indul, a Páva utcán keresztül kimegy az Üll_i útra, majd át a Corvin sétány építkezési területére. A Corvin mozi érintése után a nagykörúti aluljáró következik, majd a Kilián laktanya, s végül a Liliom utcán át vissza a Trafóhoz. Mindeközben (mint egy modern múzeumban) iPodon keresztül tárlatvezetést, különböz_ naplószövegeket (Kovács János gyermekkori 56-os naplóját és egy jelen idej_, 2007 márciusában kezdett naplót), valamint gyerekekkel készített interjúrészleteket és Müller Hamletgépéb_l vett szövegtöredékeket hallunk. A tárlatvezetésb_l kiderül, hogy valamikor a (nem túl?) távoli jöv_ben járunk, a megtekintésre váró terület pedig nem más, mint egy skanzen, melyet a 2007-es állapotok szerint rekonstruáltak. A szembejöv_ emberek nem hétköznapi járókel_k, hanem képzett és válogatott animátorok, az emlékprogram részesei. Elbizonytalanító, hogy nehéz különbséget tenni a fülhallgatón át besz_r_d_ valóságos utcai zajok és az iPodról sugárzott háttérzajok között. A jöv_ idej_ narráció leny_göz_en bornírt. A Páva utcai Holokauszt Emlékközponttal kapcsolatban például "megtudjuk", hogy annak idején, 2007-ben be kellett zárni, mivel "heves vitákat váltott ki", ma pedig általános múzeum, mivel "mindig ugyanarra emlékezünk, és minden múzeum küls_ fala alkalmas az emlékezésre". A vel_s építészeti elemzés rámutat, hogy a "l_résszer_ nyílások felkiáltójelként figyelmeztetnek a különféle események áldozataira, mártírjaira", a falról lecsüng_ örökzöld növényzet pedig azt mutatja, hogy "a mediterrán magyar lélek mindig megújulásra kész, noha szimbolizálhatja azt is, hogy tragikus sorsunk örökzöld téma". A Páva utcai épület el_tt álló ipodos néz_k látványa (mit vihognak ezek itt?) egy beavatatlan számára döbbenetes lehetett. Kiérve az Üll_i útra, a következ_ emlékhelyre figyelmeztetnek, hogy "a hang- és szagélmény tökéletes szimuláció, a szmog által károsított felületek, a sajátos szürke árnyalat, valamint az aszfalthiányok, kátyúk tervezésére nemzetközi pályázatot írtunk ki, amelyeken a legnevesebb képz_m_vészek vettek részt". A körséta egyik nagy attrakciója az a kietlen, hatalmas foghíjtelek (a Corvin sétány építési területe), melyet Fukuyama nyomán a történelem végállomásaként kellene szemlélnünk. A 2007-es naplószöveg kommentálja a látványt: "ennél jobb nem lesz, merthogy ez van: megérkeztünk". Ez a napló nemsokára eljut az idei március 15-éhez, jobb elfelejteni, ebben egyébként az is segít, hogy az aluljáróban "animátor kollégáink szemléltetik a 2007-es év divatját és szokásait. Meglep_en színes és sokrét_ világ volt, nem is gondolták volna, ugye?". A Kilián laktanyánál - az Olajfalóhoz vagy az Igazi Maóhoz hasonlóan - az áldokumentarista túlzás a végkifejlethez közeledik, a szövegírók fantáziája meglódul. Az épület Szu Csi Li polgártársunk segítségével épülhetett újjá, "az itt m_köd_ kínai piacot programunk indulásának évében kitelepítettük a H_sök terére, így Önök ismét 2007-es, érintetlen állapotában tekinthetik meg ezt a jelent_s emlékm_vet. A kínai piac áttelepítését Szu Csi Li, ez a nagy kínai magyar szervezte és finanszírozta". A turista egyébként elégedetten veszi tudomásul, hogy a tárlaton való részvételével a Magyarország Újjáépítése Segélyprogram sikerét mozdította el_. Hogy ez immár végérvényesen a múlt része, arra az utolsó pillanatban döbbentik rá: a Corvin mozi el_tti pillanatokat ugyanis rögzítették, a képekkel a tárlat végén, a Trafó teraszán szembesül. (Trafó, április 27.)